Bámulok kifelé az ablakon,
Hogy merre jártam, nem tudom,
Összeér minden kis gondolatfonatom…
Hála járja át minden porcikám,
Hisz ebben bíztam hajdanán,
Végre itt vagy! Fel sem ébredtem talán…
Téged látlak én, ahogy álmodozol gyermekként,
Labdát hajítva palánkhoz ér, de nem adtad fel, –
Messze a cél.
Továbbmentél, s nézd! – Felnőtt szíved lángol épp,
Miközben e dalt hallgatod, s mégsem érted,
Hogy repült el húsz év…
Gyorsan szalad az idő,
Az egész vége sejthető,
De van mögötte rendező,
Az ember így megmenthető.
Virágszirmok hullnak ránk,
Csendben vezet a néma táj,
Érezd az erdő illatát!
Bolyongó lelkek találkoznak,
Egymással megbarátkoznak.
Minden ösvény egybefuthat,
Evezz át, közös e csónak,
S a csillagok elvarázsolnak,
A fájdalmak szépen kikopnak,
Nem tudhatod, mi vár holnap,
A Nap sem hazudhat a Holdnak…
Gyorsan szalad az idő,
Az egész vége sejthető,
De van mögötte rendező,
Az ember így megmenthető.
Virágszirmok hullnak ránk,
Csendben vezet a néma táj,
Érezd az erdő illatát…
Bámulok kifelé az ablakon,
Hogy merre jártam, nem tudom,
Összeér minden kis gondolatfonatom…
Hála járja át minden porcikám,
Hisz ebben bíztam hajdanán,
Végre itt vagy! Fel sem ébredtem talán…
Sötét sarokban remegek a zajtólAjna-na-naaa-na-na-nanananaaDe erőt véve kievezek a partrólAjna-na-naaa-na-na-nanananaa
Magányos lettem a mocsári talajtólAjna-na-naaa-na-na-nanananaaDe megismerném azt, aki bennem harcolAjna-na-naaa-na-na-nanananaa
Lábam földön, mégis botlikMegtalállak, hangom csuklikMegpróbállak észrevenniMert, itt, mostÖnmagam keresem!
Önmagam keresem, ooohVégtelen a világegyetemHol találok hazátHa innen márKevés aki vár
Sosem féltem, hogy letérek az útrólAjna-na-naaa-na-na-nanananaaRévbe értem, jó távol a múlttólAjna-na-naaa-na-na-nanananaa
Lábam földön, mégis botlikMegtalállak, hangom csuklikMegpróbállak észrevenniMert, itt, mostÖnmagam keresem!
Önmagam keresem, oohVégtelen a világegyetemHol találok hazátHa innen márKevés aki vár
Tavasz voltál, ősz lettél,
Nem oly rég még, mellettem ébredtél.
Sok közös emlék, felreppenő lepkék,
Múló mozgókép, de éppen ettől szép…
Tovatűnt az a mindig félt,
remegő, zuhanó, csalfa remény?
Puha párnán suttog tán,
vagy kicsi szívem zizzent vonalán?!
Úgy fáj!, – de ki kell mondanom,
Ami mélyen, józanra lenyom:
Hamis édenben kószálunk,
Paradicsomban almát zabálunk…
Bújj hozzám, karolj át, szoríts magadhoz, ahogy még nem!
Bújj hozzám, ígérem, többé nem leszek már olyan tétlen!
Engedj át, ahogy a napfény úgy tűnök én el az éjben,
Sodródj hát, a sötét úton lesz majd más, aki féltsen.
Lángokban álló, kalitkám nyílik,
Talán mától, az út kettéválik.
Nincs közös óra, hát nézz fel a Holdra,
Fénye elcsábít, könnyeket szárít…
Tovatűnt az a mindig félt,
remegő, zuhanó, csalfa remény?
Puha párnán suttog tán,
vagy kicsi szívem zizzent vonalán?
Úgy fáj!, – de ki kell mondanom!,
Ami mélyen, józanra lenyom.
Hamis édenben kószálunk, Paradicsomban almát zabálunk…
Bújj hozzám, karolj át, szoríts magadhoz, ahogy még nem,
Bújj hozzám, s fogadd el, ez a perc a végső e téren…
Engedj át, ahogy a napfény úgy tűnök én el az éjben,
Sodródj hát, a sötét úton lesz majd más, aki féltsen.
Annyi minden elmondhatnék,
sikíthatnék, ordíthatnék,
Nem futhatok tovább..
Hagyd a múltat, élj a mában,
Az élet örök záporában,
Öleld lelked sápadt csillagát!
Békét hoz, ahogy gyöngyöknek vihara tódul a szélben,
Bűbájos, mit az angyalok tánca kavar fel az égen…
Szikrát hány, ezer vulkán a szívben, ez sosem hátrány,
Megcéloz, vakítva pattan a szembe, s így felnyitja.
Itt és most, fogadom, nem feledlek én el, amíg élek,
Lépéshossz, amit tartanunk kell majd, kicsit félek,
Tékozló, tétova tündér hátrál messze el lassan,
Szétfoszló, éber álmoknak léptei ballagnak halkan.
Itt és most…
Bűbájos…
Ígérem többé nem leszek már olyan TÉTLEN!
Mikor nem látlak,
Elfog a bánat,
Nehéz ellenálljak,
Úgy rohannék utánad!
Megárthat! –
Ha nem bírom egyedül,
Holnap újra kiderül,
Hogy vagyok?! – Oh, remekül!…
Csak százhat!
A pulzusom eleven
Szívem ver hevesen,
Ha látom a szemeden!
S bár játszhatsz! –
“Oh, ki ez az idegen?!”
Összekócolt idegem,
A kalapom is megeszem!…
Merülnél, de felnézel,
Úgy repülnél a fecskékkel…
Talán te is változtál,
A múltaddal felszámoltál.
Mint csörgő patak a medrét,
Mosnánk újra az elmét.
Lépnünk kell most, hisz rövidül
Az élet, s nem ülhetünk tovább mi tétlenül…
Átélném még egyszer,
Azt kérném, bennem vessz el!
Tudom, hogy más nem kell,
De börtön csak a kényszer.
Maradj még, még, még! –
Fáj az ébrenlét! –
Belőled sosem elég!
Legyünk bátrak! –
Borítsunk fátylat,
Furcsa magyarázat,
Ködös önbocsánat,
De fájhat!
Ha elmarad, vége! –
S lelked egy része
Elvész a térbe’.
Nem várhat! –
Hisz édes a béke,
Jó lesz a vége,
Így már megérte!
Ha másnap
Kávézunk a gangon,
Akkor is, ha sablon,
“Ez veled az otthon.”
Kerülnél, de rám nézel,
Szíved harcol elméddel.
Tele vagy sok kérdéssel,
Állsz kezedben egy térképpel.
Zavartan várod a percét
Annak, hogy megértsd a leckét,
Falnak fordulsz, kispadra csücsülsz,
Ebből a meccsből a bíró is kifütyül….
Ölelj át még egyszer,
Messze még a reggel!
Tudom, hogy menned kell,
Kérlek, ne siess el!
Maradj még, még, még! –
Földi részegség…
Belőled sosem elég!
Se velem, se nélkülem…
Döntsd el mostmár, édesem!
Ha nem szeretsz, elhiszem,
Bár gyötrelem lesz életem.
Emléked őrizem’,
S talán egyszer engedem,
Hogy újra nyisson a szív,
Ha a tavasz majd szólít…
Ha a tavasz majd szólít…
Ölelj át még egyszer,
Messze még a reggel!
Csak akkor ébressz fel,
Ha hajnalt hív az éjjel!
Maradj még, még, még! –
Fáj az ébrenlét…
Belőled sosem elég!
Suttognám még egyszer,
Messze még a reggel!
Tudom, hogy menned kell,
Kérlek, ne siess el!
Maradj még, még, még! –
Földi részegség…
Belőled sosem elég!
